A balkáni népek törökellenes küzdelmeinek egyik legjelentősebb alakja, aki kitartásának és győzelmeinek köszönhetően később az albán nemzeti ébredés emblematikus figurája lett.

Szkander vagy Szkender bég?
Kasztrióta György (Gjergj Kastrioti) néven született, majd a török Porta szolgálatában állva kapta – katonai hősiessége miatt – Nagy Sándor után az Alexander török változatú nevét (Iszkender). Ebből alakult ki a Szkender név a Balkán-félszigeten, míg a többi európai nyelvben annak latin változata, a Szkander terjedt el. Így Magyarországon is utóbbi vált ismertté, noha mindkettő helyes.

Török szolgálatban
A rettegett hírű hadvezér, aki negyedszázadon át sikeresen feltartóztatta a nyugat felé előretörő oszmán seregeket, egy előkelő albán földbirtokos család gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja, Kasztrióta János szintén harcban állt a törökökkel, ám a 15. század elején arra kényszerült, hogy behódoljon a Portának, majd Drinápolyba – az Oszmán Birodalom akkori fővárosába – küldte gyermekeit, hogy azok túszként biztosítsák hűségét.

A későbbi Szkander bég 1405 körül született, és hozzávetőlegesen 18 esztendősen, tehát 1423 táján – már II. Murád trónra lépése után – került Drinápolyba, és ott mintegy három évet töltött el. Kasztrióta György később áttért a muszlim hitre, és belépett a szultán seregébe, ahol rövid időn belül a szpáhik közé küzdötte fel magát, és kiterjedt birtokokat szerzett szülőföldjén.

Kasztrióta György sokáig lojálisnak mutatkozott a szultánnal szemben: hűsége az 1432–36 közötti albán felkelés idején is töretlennek bizonyult, mi több, a balkáni – javarészt Hunyadi János elleni – küzdelmek során mutatott vitézségének köszönhetően 1437-ben családja egykori székhelyének, Kruja várának a parancsnoka, majd pedig Dibra szandzsákbégje lett. A férfi ezekben az esztendőkben került közelebbi kapcsolatba az albán vezetőkkel, és vélhetően honfitársai befolyására határozott úgy, hogy szembefordul a Portával.

Kruja

Kétszer késett le sorsdöntő csatáról
A sorsdöntő pillanat 1443 novemberében, a Hunyadi János elleni szerbiai hadjárat idején érkezett el. A később magyar diadallal végződő nisi ütközet kezdetén Kasztrióta György váratlanul kivonta 5000 katonáját a harcmezőről, majd szülőföldjére vonult, és egy hamis fermán segítségével átvette az uralmat Kruja felett. Miután a család ősi várának fokán megjelent a kétfejű sasos lobogó, új korszak kezdődött az albán nép történetében: Szkander bég hamarosan családjával együtt visszatért a keresztény hitre, és 1444 tavaszán – a velencei fennhatóság alatt álló – Lezhe városába hívta a legbefolyásosabb főurakat. Az itt megalakuló liga kicsi – mindössze 18 000 fős – és rendezetlen serege a keresztény államok nagy meglepetésére júniusban, a torviolli csatában győzelmet aratott az albániai bosszúhadjáratra vonuló oszmánok ellen.

Kasztrióta György látszólag egy szempillantás alatt közel került céljához, szülőföldje felszabadításához, hiszen úgy tűnt, a Hunyadi János vezette magyar hadak és az albán felkelők révén harapófogóba lehet szorítani az oszmánokat. Jóllehet – a közös cél okán – a magyar köztudatban élesen megmaradt a „törökverő” Hunyadi és az albán hadvezér együttműködésének emléke, a két katonai géniusz a valóságban nem tudott hathatós segítséget nyújtani egymásnak. Mindkét esetben, amikor erre lehetőség mutatkozott volna – 1444-ben, Várna alatt, majd 1448-ban, Rigómezőnél –, Kasztrióta György katonái elkéstek a sorsdöntő csatából.

Szkander bég címere

Védekezés!
Az albán hadvezér tehát túlnyomórészt saját vagyonára és birtokaira, illetőleg a nyugat-balkáni térség arisztokrata családjainak támogatására támaszkodva vívta háborúját, melyet így szükségképpen a várvédelem és a gerilla harcmodor jellemzett. Szkander bég az oszmánok elleni negyedszázados küzdelem során szinte tökélyre fejlesztette védekező taktikáját: kiváló helyismeretének és merészségének köszönhetően állandó rajtaütéseivel rendre szétforgácsolta a többszörös létszámbeli fölénnyel bíró szultáni erőket. Kruja, a felkelés központja és Albánia legjelentősebb erőssége három alkalommal – 1450, 1466, 1467 – is ellenállt a török ostromnak, a mezei csatákban pedig az 1455. évi, Berat mellett vívott ütközet kivételével mindig Kasztrióta György csapatai diadalmaskodtak.

Ez a teljesítmény önmagában is tiszteletet parancsoló, de az albán sikerek értékét tovább növeli az a tény, hogy Szkander bég nem csupán érdembeli segítség nélkül dacolt a Porta erejével, de alkalmasint egy keresztény hatalommal is háborúba keveredett. Ez az állam a Velencei Köztársaság volt, mely az Adriai-tenger partvidékének eme szakaszán is komoly érdekeltségekkel rendelkezett, ezért az 1440-es évek közepétől aggodalommal figyelte Kasztrióta György szervezkedését. A „tengerek királynője” végül oly módon próbálta megvédeni hegemóniáját, hogy 1447-ben hátba támadta a felkelőket, és vérdíjat tűzött ki Szkander bég fejére, majd 1450-ben élelemmel támogatta a Kruját ostromló oszmánokat.

Szkander bég sisakja

Krisztus bajnoka
Szkander béget – a magyar királyokhoz hasonlóan – a pápai udvarból is gyakran buzdították a török elleni harcra, ám a Rómától érkező támogatás az albánok esetében is jelképes maradt: miként Hunyadi János, úgy Kasztrióta György is elnyerte a „Krisztus bajnoka” címet, tábornoki rangot kapott, ezek az adományok azonban inkább helyettesítették, mintsem kiegészítették a küldött anyagi javakat.

Ennek következtében Kasztrióta György 25 éven át tartó küzdelme hosszú távon nem hozhatott jelentős eredményeket; amikor a kiváló hadvezér 1468. január 17-én maláriában elhunyt Lezhe városában, vele együtt a szabadság reménye is sírba szállt. A hős egyetlen fia, János ifjú kora miatt nem állhatott a felkelés élére, így a látszólag kifogyhatatlan erőforrásokkal bíró oszmánok lassan felülkerekedtek a harcias nyugat-balkáni népen, mely az állandó háborús pusztítás miatt ekkor már szörnyű nyomorban tengődött. 1478-ban elesett Kruja, a következő esztendőben pedig egy másik fontos erősség, Shkodra is II. Mehmed szultán birtokába került, így a Porta Albánia teljes területét meghódította. A sors iróniája, hogy ez a kis balkáni nemzet, mely utolsóként veszítette el a függetlenségét a törökök ellenében, végül utolsóként – 1912-ben – is nyerte vissza azt.