A külhonba szorult magyarság gyakorlatilag a fennmaradásáért küzd.

Csikmák Imre ezt írja az 1990-es évek elején készült népszámlálási adatokról: „Szlovákia területén 567 ezer, Ukrajnában a Kárpátalján 156 ezer, Romániában döntő részben Erdélyben 1 millió 624 ezer, Kis-Jugoszláviában a Vajdaságban 341 ezer, Horvátországban 22 ezer, Szlovéniában 8 ezer, Ausztriában csupán a Burgenland területén 7 ezer magyar él. Nincsen olyan környező ország, ahol az ott élő magyarság ne kételkedne a hivatalos adatok pontosságában.

“Fájó, hogy az egykor magyar többségű nagyvárosok – például Kassa, Kolozsvár, Szabadka – immáron szlovák, román és szerb többségűek, vagyis a magyarok igazi nagyváros nélkül maradtak.”

Magyarország lakossága ma már nem éri el a tízmillió főt és a kárpát-medencei magyarság lélekszáma 12,363 millióra csökkent. A szórványmagyarság megtartása célja mind az anyaországi, mind a nemzeti közösségek politikusainak. A kérdés továbbra is az, hogyan lehet megtartani a szórványban élőket.

Románia területén a 2011-es népszámlálás szerint 1,2 millió magyar él (300 ezerrel kevesebb, mint 1990-ben). A Felvidéken 450 ezer, Kárpátalján 150 ezer magyar él, míg Szerbiában 250 ezer, Horvátországban pedig mindössze 14 ezer.

Az adatok súlyosságát az itt élők érzik, az iskoláink és nyelvhasználatunk elleni támadások pedig napirenden vannak még most is.