A palicsi filmfesztivál hosszú múltra tekint vissza.

Az első vetítésekre 1992-ben került sor. Ekkor már dúlt a délszláv háború, ebben az évben lett kikiáltva az ún. harmadik Jugoszlávia, óriási méreteket öltött a nacionalizmus, a polgárok akkoriban nem elmentek az országból, hanem elmenekültek, akik pedig maradtak, azok a hiperinfláció következtében a puszta megélhetésért küzdöttek. Nem volt semmilyen jövőkép sem. Szinte hihetetlen, hogy mégis akadtak olyanok, akik a kultúrát minden nehézség fölé próbálták emelni.

Akkoriban Palics, a valamikori közkedvelt üdülőhely, egyre siralmasabb látványt nyújtott, a nyári színpad elhagyatottan állt, alig lehetett megközelíteni. Ráadásul májusban az ország ellen szankciók léptek életbe. Radoslav Zelenović – akit júniusban megválasztottak a Jugoszláv Filmmúzeum igazgatójává – és Blažo Perović mégis elhatározták, hogy júliusban egy kis retrospektív vetítést szerveznek a Jugoszláv Filmmúzeum filmjeiből. Ehhez kérték a város támogatását. Ez az első próbálkozás nem zajlott le simán, az egyik film vetítésénél elment a hang, ha pedig volt, akkor alatta egy rádióállomás hallatszott.

A következő években sem haladtak túl jól a dolgok, 1996-ban kimaradt a fesztivál, mert nem volt rá pénz, a szervezők azonban nem adták fel. Rendületlenül hittek Palicsban és a filmfesztiválban. A NATO 1999 márciusában kezdte el bombázni Szerbiát, és Palicsot is találat érte. Manapság szinte elképzelhetetlennek tűnik, de még ebben az évben is megtartották a fesztivált, a szervezők elrettenthetetlenek voltak, egy évre rá pedig Lifka Sándor előtt tisztelegve életműdíjat alapítottak. Az első Lifka Sándor-díjakat Milena Dravić és Jancsó Miklós vették át. A mai napig is minden évben két Lifka-díjat ítélnek oda, egyiket a jugoszláv kinematográfia nagyjainak, a másikat pedig külföldi alkotóknak. Lassan kezdett kialakulni a palicsi filmfesztivál arculata, habár a program még nagyon vegyes és szerteágazó volt, a népszerűbb amerikai és elvontabb európai filmeket is csaknem összeolvasztva vetítették.

A nagy fordulópont 2003-ban, azaz 15 éve történt. Merész lépésre szánták el magukat a szervezők: eldöntötték, hogy ezentúl kizárólag európai filmeket mutatnak be. Ez bármennyire is logikusnak tűnt – elvégre az európai filmek feszegetik leginkább a bennünket is érintő témákat – mégis izgultak, mert nem tudták, hogyan fogadja majd ezt a közönség és a média. Mit szólnak majd ahhoz, hogy a felkapottabb amerikai filmek helyett kevésbé ismert európai filmeket vetítenek. A fő kérdés az volt, vajon sikerül-e a nézők érdeklődését felcsigázni, és megszerettetni velük az európai filmeket. Gyorsan kiderült, hogy ez a döntés telitalálat lett. A filmalkotók is üdvözölték, szívesen jöttek Palicsra, a nézők pedig egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak az európai alkotások iránt.

A palicsi filmfesztivál több mint tizenöt éve kiemelten kíséri a magyar filmeket is. Minden évben külön programrész mutatja be az új magyar alkotásokat, és ez lett az egyik leglátogatottabb programrész. Ennek köszönhetően nem csupán számos magyar filmes fordult meg Palicson – például Szabó István, Bacsó Péter, Fliegauf Bence, Pálfi György, Hajdú Szabolcs, Mundruczó Kornél, Till Attila, Csányi Sándor – hanem a fesztiváli közönség egy igényes keresztmetszetet kapott a magyar filmgyártás átalakulásáról is.

A palicsi filmfesztivál immár létjogosultságot és elismerést nyert európai szinten. Sikeres, izgalmas, és sokak szerint ez mindaddig így is lesz, amíg olyanok vezetik, akik megszállottan szeretik a filmeket.

forrás: magyarszo.rs