Erdély végtelen erdőségei máig őrzik az évszázadokkal ezelőtti természeti környezetet.
Az 1800-as évek közepén Stájerlakanina szénbányái már régóta Dél-Erdély legfontosabb nyersanyaglelőhelyei voltak. A fekete kincs elszállítása lassan és nagy áldozatokkal, de még így is nagy megtérüléssel zajlott a hegyek meredek szekérútjain, egészen a Vaskapu-szoros felső kapujában lévő kikötőkig. Így született meg az Oravicabánya–Stájerlakanina bányavasút gondolata.
Az 1840-es években Ausztria és Magyarország legnevesebb építőmérnökei jegyezték a különböző terveket, a szűken kanyargó lóvasúttól egészen a két végpont közötti egyetlen, több kilométeres alagútban vezető nyomvonalig. Utóbbinak még az építését is megkezdték, de a lassú haladás és a rendszeres omlások miatt végül, kompromisszumos megoldásként, megszületett a jelenlegi nyomvonal terve.
Ez 10 völgyhídon és 14 alagúton át vezet, és 34 kilométeren teszi meg az Oravicabánya és Stájerlakanina közötti, légvonalban 12 kilométeres távot, miközben 337 métert emelkedik, valamivel többet, mint a budapesti fogaskerekű. Az építkezés ezen az „egyszerűbb”’ nyomvonalon sem volt könnyű. A tízemeletnyi magas völgyhidak daruk nélkül, ácsok és kőművesek kétkezi munkájával épültek.
A munkát az 1848-as tífuszjárvány, na meg a magyar szabadságharc is hátráltatta. A vasút rendkívül szűk kanyarulatai a normál nyomtáv ellenére az erdei vasutakét idézik, ezért az ide szánt gőzmozdonyokat speciális, oldalirányban is rugalmas futóművel szerelték fel. A vasútvonalat végül 1863 decemberében adták át. Az első adag szén a nyolc évvel korábban megnyitott Oravicabánya–Báziás vasútvonalon, egy dunai átrakás után, a következő év tavaszán érkezett meg egyik fő rendeltetési helyére, Bécsbe.
A mára megmaradt három személykocsi színes festése, valamint a hatvanas években megújított, fapados, de kényelmes belső tere több mint százéves szerkezetet takar – hazánkban ennél még a MÁV Nosztalgia járműparkjának átlagéletkora is alacsonyabb.